Hogyan szólal meg saját tudományteruletunk - legyen az a történelem, a földrajz, a néprajz, vagy a bölcsészet- és társadalomtudományok? Milyen a hangja, milyen nyelvet használ? Figyel-e más hangokra, és főként, érzékeli-e a befogadók változásait? Hogyan viszonyul diszciplínánk a hangokhoz és a visszhangokhoz? A HANG központi szerepet tölt be életunkben, sok mindent elárul rólunk. Ezzel tudósként is szembesulnunk kell. Hiszen folyamatosan BESZÉLÜNK egy egyetemesnek gondolt NYELVEN - a tudományén -, és szeretnénk, ha MEGHALLANÁNAK/MEGHALLGATNÁNAK. Lehetőleg minél többen és ne csak a jelenben, hiszen az örökkévalóságnak szánjuk megörökített gondolatainkat.
A BESZÉD olyan, alapvetőnek tekintett kapcsolat az emberek között, amelynek nemcsak a lélegzet, a beszédhang, az énekhang, a nyelv, de a hallás is fundamentuma. Mindezek persze eszközök számunkra a JELEK csodás körtáncában, amelynek szépségéhez a JELRENDSZER adja a szabályszerű formákat. HANGJELÖLŐ írásunkban magát a hangot k.s.reljuk meg jellé alakítani, ezáltal biztosítani számára az ,,öröklétet". A hangokon alapuló kapcsolatban kiemelkedően fontosnak tekintjuk annak FORRÁSÁT, tetten akarjuk érni annak jelenlétét a jelrendszereken alapuló beszédben. Pedig figyelmunket érdemes a hang forrásától a BEFOGADÓK felé is fordítani. Hiszen a hangokat használók által közvetített jelenségek JELENTÉSTARTALMA a befogadók révén válik élővé, de a jelentést egyben meg is sokszorozzák - VISSZHANGOT formálnak.
A történelmi narratívákban minden esetben találkozunk az események, a szereplők hangjával. Szövegeink tele vannak hangok lenyomatával: ágyúdörgés, tömeg morajlása, tenger zúgása, elhaló és erőteljes hangok; vagy éppen a hang hiánya, a némaság jelez valamit a távoli múlt szereplőinek életéből. A hang azonban nemcsak a maga konkrétságában része a történeti narratívának, hanem átvitt és szimbolikus értelemben is. Ezt nevezhetjuk a ,,múlt" vagy a ,,történelem hangjának". A múlt hangjai ugyanakkor a visszhangok által is sokszorozódnak. Milyen társadalmi, gazdasági, kulturális, mentalitásbeli közegben szólalnak meg a múlt visszhangjai? Nem arról kell szólnunk sokszor, hogy ezek folyamatosan kommunikálnának velunk, csak olyan közeget teremtunk (mi történészek-kultúraformálók-tudósok), amelyben a saját hangjainknak kedveseket és/vagy fontosakat szelektáljuk? És a zaj más elemeiből múzeumoknak kincse, pusztába kiáltó szavak vagy búvópatakok lesznek?! Érdemes/lehetséges eltemetni, feledni, dalolni vagy meg nem nevezni a múlt (vissz)hangjait? A Dimenziók konferenciasorozat 7. kötete ezekre a kérdésekre is keresi a válaszokat.