Mánava-dharmasásztra - MANU törvényei

E törvénytár olyan, mint a legkiválóbb szerencsehozó varázsige.
Fejleszti az értelmet, örök hírnevet és hosszú életet ad, és tökéletes boldogsághoz vezet.
A Mánava-dharmasásztra, azaz Manu törvénykönyve évezredeken át meghatározó jelentőségű szöveg volt az indiai társadalomban. Mi sem árulkodik erről jobban, mint a szubkontinens különböző pontjain fellelt, ma már jobbára egyetemek, kutatóintézetek könyvtáraiban őrzött számos kézirat. A szentirat ugyanúgy pánindiai szöveg tehát, mint a Bhagavad-gítá, a Mahábhárata vagy a Rámájana. Műfaját tekintve törvénygyűjtemény, és mint ilyen, átfogó szabályok hálózatrendszerére fűzi fel a védikus társadalom, a varnásrama tagjainak életét. 
A mű középpontjában a cselekedetek (és a cselekedeteket végzők) állnak, de egy olyan környezetbe ágyazva, amely az eredettől, a "honnan"-tól - azaz az első fejezet teremtésleírásától - a végcélig, a "hová"-ig - az utolsó fejezet titkos tanításáig, a végső boldogság, a legmagasztosabb cél eléréséig - mindent felölel. A modern törvénykönyvek szűken vett témái - a jogsérelmek, vétségek, büntetések stb. kifejtése - ily módon csupán a nyolcadik és kilencedik fejezetben kerülnek elő, míg a mű nagy része a dharma szó másik fő jelentéstartalma alá - "elidegeníthetetlen kötelességek" - sorolható témákat tárgyalja.
A versekben minduntalan visszatérő formula az "itt és a túlvilágon is" az "ebben az életben és a következőben" és hasonlók. A tetteknek - a bűntetteknek csakúgy, mint a jámbor, vagy vallásos cselekedeteknek - messze ható következményei vannak. Amellett, hogy már ebben az életben is kijár értük a megfelelő büntetés vagy jutalom, a tetteket végző egyén halál utáni rendeltetési helyét, illetve a földi létkörforgásba (szamszára) visszakerülve, következő megszületését is meghatározzák.