Kádár János 1969-ben, országgyűlési képviselői beszámolója során, a Láng Gépgyárban rendezett gyűlésen a következőket mondta: "Meg kell értetni mindenkivel - különösen a fiatalokkal -, hogy a legszebb emberi cél a szocializmus, a kommunizmus." Kijelentése voltaképpen nemcsak a "kiteljesedett" kádárizmus, hanem az egész kommunista diktatúra időszakának mottójául szolgálhatna, ami a hatalomgyakorlás "másodlagos" területeit illeti. A magyar emberek ugyanakkor nem voltak elég fogékonyak erre a vízióra, emiatt 1945-től egészen a diktatúra bukásáig az élet minden szegmensére kiterjedt az ideológiai indoktrináció. Ennek intézményes és ad hoc formái egyaránt tapasztalhatóak voltak. Bár minősége, mennyisége és eszközei különböztek a rendszer egyes szakaszaiban, mégiscsak volt egyfajta állandóság, részben a mondanivaló, részben pedig a célok tekintetében. Ahogyan azt szintén Kádár fogalmazta meg, még 1957-ben: "Nálunk minden hatéves gyerek tudja azt, hogy proletárdiktatúra van. Azt is tudják, már a kisgyerekek is, hogy a proletárdiktatúrát a párt irányítja, vezeti, testesíti meg." Nem véletlen tehát, hogy e magabiztos kinyilatkoztatás egy részletét választottuk címül a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kulturális munkacsoportja most közrebocsátott tanulmánykötetének, amely egyfajta jelentés a kommunista hatalombirtoklás módszereiről.
A könyv egyes írásai látszólag egymástól eltérő területekkel foglalkoznak, mint a történelemszemlélet, a sportirányítás átalakítása, az "agitprop" újjáépítése, az egyetemi marxizmus-leninizmus-oktatás, illetve a magyar cigányság problémáinak kezelése. Valójában ezek ugyanannak a sokágú hatalmi befolyásolásnak a részei voltak, s a magyar társadalom egy-egy szeletének ellenőrzésére, irányítására szolgáltak. A kötetünkben olvasható tanulmányok majd' mindegyike egy-egy sorozat darabja; e folyamatokat időrendi sorban vagy tematikusan felfűzve tovább vizsgáljuk.