2025 szeptemberében múlt tíz éve, hogy a Pesti Színház nézőterén a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem bemutatóján összefutottam Szűcs Katival, Szűcs Katalin Ágnessel, a Criticai Lapok főszerkesztőjével, aki vesztére megkérdezte, nem akarok-e írni az előadásról. Akartam, sőt írtam is - és ezzel elkezdődött egy közös munka, amelynek csak az vetett véget 2025 végén, hogy a lap nem kapott pénzt a további működésre, ami persze érthető, hisz minőséget képviselt, igen magas minőséget.

2020-ban jelent meg a Corvinánál a Miért jó nekünk... első kötete, amelyben külföldi drámák előadásainak elemzései szerepeltek. Úgy gondoltam, összeállítok még egyet, magyar drámák analíziseivel.

Nyomatékosan hangsúlyozom most is: nem vagyok színikritikus. Néző vagyok, az átlagosnál talán valamivel nagyobb tudású és hozzáértőbb néző (ez nem biztos, könnyen lehet, egyedül csak én gondolom így, és én sem mindig). Viszont egy színházi előadás (egy festmény, egy zenemű, egy regény) a nézőknek (a tárlatlátogatóknak, a hallgatóknak, az olvasóknak) készül. Egy vers. Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek. Avagy: Elmondanám ezt néked. Nem is simán neked, hanem mindjárt néked, ünnepélyesen, emelkedetten! Néked - aki épp elkezded olvasni ezt a szöveget.

Arra gondoltam, ahogy irodalomról írva is mindig erre gondolok elérzékenyülten: segítségére lehetek másoknak a megértésben. Egy kritika sosem az alkotónak, alkotóknak készül, hanem a befogadóknak, a címzetteknek. Most épp a nézőknek.