Hegedüs Vera kisprózái modern balladák. Futkos a hideg a hátunkon. Nők vágnak át az erdőn, és olvasóként ránk hárul a visszaszámlálás feladata: látjuk, hogy egyre kevesebben és kevesebben vannak. Majd virágként nyílnak a sebek a testeken, és a megváltó nem más, mint Csöpi, a százötvenkilós nílusi krokodil. A halált pedig itt gyakorolni kell. De bűn sincs igazán, mert nincs a szó szoros értelemében vett jó és rossz. Bűnhődés viszont van.
Hegedüs Vera novellái mind egy jól elkapott helyzetből épített mikrovilágok, különállóak, de hasonló a színezetük: valahogy minden kicsit torzult, összetapadt, szétfolyt. A szürke mezőben vagyunk: nincsenek jók és rosszak, nyertesek és vesztesek. Tragédia van giccs nélkül, szeretet is akad, persze mértékkel. De minden valahogy torzultságában emberi, deformáltságában szent.
És a háttérben történik az, ami a mi valóságunk, a mi történelmünk, a mi jelenünk. Ez elé viszont szürke függönyt húz a Hegedüs-próza. Tüntetőleg nem beszámol. Itt csak a nyelv beszél. A mindennapjaink háttérként, a homályon átütő körvonalaikban vannak jelen, hiszen bár mindig azt hisszük ez, de valóban nem ez a lényeg. A figyelem itt e háttér előtt zajló árnyjátékon van: egy-egy jellegzetes testtartáson, egy aszimmetrikus párbeszéden vagy épp azon, hogy merről fúj a szél.
"Úgy képzeltem, K. helyén régen tenger volt, belőle lépett színre az élet. A rögök közt találtam néhány hátramaradt miocén csigát. Sodródtam a gazdátlan mezőkben. Kaszáló mozdulatokat tettem, fülemet a földre szorítva hallgattam, ahogy a tenger nem találja a helyét az időben. Csak így vettem tudomást magamról: bénultan és darabjaimban."