Napló 1953-1956

Witold Gombrowicz harmincöt évesen, 1939 augusztusában, a háború kitörése előtti utolsó pillanatban érkezett a lengyel perifériáról Buenos Airesbe, a latin-amerikai perifériára. Nemcsak az életét, hanem második fiatalságát is Argentínának köszönhette. De ehhez el kellett veszítenie mindent: társadalmi kasztját, nyelvi és kulturális beágyazottságát, az ígéretes pályakezdő író presztízsét (ekkor már túl volt irodalmi debütálásán Ferdydurke című regényével). Nonkonformista attitűdjét sosem adta fel: jellemző rá, hogy az argentin irodalmi elit és a lengyel emigráció tekintélyeit is magára haragította. Fiatal tehetségekből hozta létre a maga bohém mikrovilágát, ahol mesterként tündökölhetett. Szülőhazájába a háború lezárultával sem tért vissza. Nélkülözve, hivatalos elismerés nélkül írta fő műveit, de csak 1951 májusában találta meg a helyét az irodalmi életben, amikor a párizsi lengyel emigráns lap, a Kultura szerzője lett. Reménytelen helyzetből indult világhódító útjára, ehhez kellett a Napló, amellyel nemcsak az életműben, hanem a műfaj történetében is új fejezetet nyitott. Egója ironikus felnagyításával tudatosan olyan beszédhelyzetet hozott létre, ahonnan egyenrangú félként kapcsolódhat be a kor jelentős vitáiba. A távolságtartással kezelt önimádat nem romboló, hanem felhajtóerőként hatott, a "képzelt nagyság" pedig valódi nagyságnak bizonyult.

Érdekes, hogy egyszerre és minden pironkodás nélkül képes vagyok ember és Ember lenni. Azon töröm a fejem, hogy összeszedjem-e a mosni való fehérneműt, ám eközben olyan vagyok, akár a megfeszített íj, onnan, a kezdet kezdetétől egészen addig, amit legutóbb végeztem el, és ami előttem áll. Egy pillanatra sem veszítve el a leghétköznapibb szálat, a lét Titka vagyok, és büszkesége, és betegsége, és vértanúsága. Az emberi természet keserűsége. Az emberi természet őrjöngése. Az emberi természet szabadjára engedése. Az emberi természet némasága.