Nappalok sötétsége

"Nem tervezte, hogy visszatér a szülővárosába. Gyerekkorában gyakran érezte magát sodródó, szélfútta darumadárnak, amit valahol valaki meghajtogatott, odafigyelve minden mozdulatra, majd amikor elkészült vele, láthatatlan tintával egy lótuszvirágot rajzolt rá, és csak várt és várt napokon, heteken, hónapokon át, míg el nem jött a nappalok sötétsége, mennydörgéssel, villámlással és imával, s akkor kitárta az ablakot, arcát a hideg, viharos széllökések felé fordította, hadd pofozza csak, így állt ott, karnyújtásnyira a gomolygó fekete felhőktől, kezében a darumadárral, várva a megfelelő pillanatra, míg rá nem jött, hogy az adott pillanaton belül létezve sosem lehetünk bizto-sak abban, hogy annál lesz-e még jobb, vagy már elhalasztottuk és el kell fogadni azt, ami éppen most a miénk. Így hagyta, hogy tenyeréből felkapja a madarat a szél. És ő repült a házak, a folyók, a vízesések, a sziklák, a repedések, az ormok, az erdők és a mezők felett, míg el nem fáradt, míg az esőkben el nem áztak, a fagyokban meg nem dermedtek szárnyai, és akkor földre zuhant. Csap-dába esett itt, ebben a városban, mely sosem fogadta be, és abban a családban, mely sosem fogadta el."



Blanka a nagyvárosi nyüzsgés után visszatér gyökereihez, és egy szlovákiai magyar városban szeretné folytatni színészi karrierjét, de egy váratlan fordulattal kell szembenéznie. Úgy érzi, nem tudja ki is ő valójában, próbálja megtalálni a helyét, de a családi traumák és titkok kezdenek egyre nyomasztóbban felszínre kerülni. Egyetlen stabil pontja egy hűséges fekete kutya lesz, aki segít neki meglelni az utat
a szeretet és önmaga felé.