Orvosi lelkigondozás című első művét Frankl még a második világháború kitörése előtt kezdte írni. A világégés, a holokauszt pokoli forgatagában a kézirat és a hozzá tartozó jegyzetek megsemmisültek, úgyhogy a szerző végül emlékezetből vetette ismét papírra, miután a szerencsés kevesek egyikeként túlélte a náci haláltáborok borzalmait, és visszatérhetett szülővárosába, Bécsbe.
A legfőbb motivációnak a szexuális vágyat, a libidót tekintő Freuddal szemben Frankl az emberi lélek vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy fajunk legfőbb hajtóereje, mozgatórugója az a törekvés, hogy minden körülmények között célt, értelmet adhasson a létezésének. Ha külső tényezők, a szenvedésteli élet abszurditása akadályozza, vagy mi magunk elfojtjuk, ez a ki nem élt szükséglet könnyen különféle függőségekbe, illetve mentális eredetű neurózisokba, depresszióba és letargiába fordulhat. Ezért fontos, hogy a terapeuta ne sámánként, guruként vagy papként közelítsen az ember eme legfelsőbb, legelvontabb, hagyományosan és funkcionálisan "lélekként" emlegetett dimenziójához, hanem figyelmes és értő kísérőként vezesse végig páciensét a gyógyulás folyamatán, és segítsen neki ismét alkalmassá válni a valóság összes aspektusának befogadására, hogy eséllyel indulhasson az élet értelmének felkutatására.