A Közép-Európa központjának számító Magyarország az újkori és modern kori Európa hatalmi harcainak fontos helyszíneként hosszú évszázadokon keresztül az oszmán és Habsburg uralkodók közötti katonai és politikai küzdelmek és egyezkedések történelmi színteréül szolgált.
Az oszmánok és a magyarok a 14. században, a török Balkánon való megjelenése során léptek először kapcsolatba egymással, ezután a mohácsi ütközet sorsfordítónak bizonyult a két fél viszonyában. A 16. században a magyarok egyre kiemelkedőbb szerepet játszottak az oszmánok Duna-menti politikájában, e kölcsönhatás pedig a későbbi századokban tovább mélyült. A történelmi sorsközösség újabb fejezete volt az, amikor az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után a magyarok oszmán földön kértek és kaptak menedéket. A Habsburgok és Oroszország tiltakozására és kérvényére, hogy adják ki a magyar politikusokat, Abdulmedzsid szultán azt a feleletet adta, hogy akkor is megvédi őket, ha egy magyarért akár ötvenezer oszmán életet kell adnia.
M. Tayyib Gökbilgin, az oszmán-magyar kapcsolatok egyik legjelentősebb törökországi kutatója jelen munkájában e közös történelemnek ered nyomába. A történész tizenhárom tanulmányát magába foglaló kötet a török hódoltság korával kapcsolatos általános gondolatokkal kezdődik, majd részletesen tárgyalja a következő kérdéseket: oszmán-magyar harcok II. Murád uralkodása idején, Mátyás király levelei II. Bajazidnak, Nagy Szulejmán magyar és európai politikájának különböző időszakai, az oszmánok Duna-menti és Földközi-tengeri politikája a 16. század közepén, az 1566-os szigetvári hadjárat előzményei és előkészületei, Buda török fennhatóság alatt, Kara Üvejsz pasa mint budai beglerbég, valamint Erdély a 17. század elején. A könyv utolsó fejezetei olyan témákat vesznek górcső alá, mint Thököly Imre szerepe az oszmán-magyar kapcsolatokban, Rákóczi Ferenc és az Oszmán Birodalomban menedékre lelt bujdosók, végül pedig a 19. század végi török-magyar kapcsolatok.