Az 1919-1920-as magyarországi román katonai megszállás története máig feldolgozatlan. A témát érintő munkák alapvetően az eseményeket rögzítik, s csak elnagyolt képet nyújtanak arról, hogy milyen megfontolások alakították a román megszállási politikát.

Marosvári Attila - főként a legtovább megszállt Tiszántúlra, s ezen belül Csanád vármegyére fókuszálva - a korabeli diplomáciai iratok, levéltári források és sajtóanyagok alapján elsőként tekinti át átfogó jelleggel, hogy miként rendezkedtek be a románok ezeken a területeken, milyen igazgatási rendszert építettek ki, és ennek tér- és időbeli változásai hogyan függtek össze az 1916-os bukaresti titkos szerződésbe foglalt román területi igényekkel, valamint a párizsi békekonferencián zajló eseményekkel.

Többek között arra keresi a választ, hogy milyen elvek alapján történt a román katonai és polgári megszállási zónák lehatárolása, ezek miként változtak és mik voltak a sajátosságaik, hogyan nézett ki a rekvirálási rendszer, miként jutottak el a románok a magyar területek szervezett kifosztásáig, milyen védekezési stratégiákat alkalmazott a lakosság a károk mérséklése érdekében, illetve mik voltak az erőszaktrendet befolyásoló tényezők.

Mindezek alapján, az eddigi ismeretekhez képest egy jóval differenciáltabb megszállási politika képe bontakozik ki, amely több szempontból is új megvilágításba helyezi mindazt, amit a magyarországi román megszállásról tudtunk.