Pillangó

Az észt nemzeti színjátszás száz évvel ezelőtti aranykoráról szól ez a magával ragadó mű, ami páratlanul fantáziadús ábrázolásmódjával minden színháztörténeti elbeszélést túlszárnyal. A Kivirähk szövegeiből kibontakozó figurák szemünk előtt kelnek életre és töltik meg varázslattal a színpadot.

Andrus Kivirähk (1970) az egyik legnépszerűbb kortárs észt szerző, számtalan elismerés birtokosa. Író, újságíró, termékeny színpadi szerző. Gyermekkorától érdekli a színház, ez a szenvedélye vezette a tollát a Pillangó írásakor is, amely az észt színjátszás hőskorába, a múlt század második évtizedébe repíti vissza az olvasót. A cím egyfelől az Estonia színház fiatalon elhunyt táncosára, Erika Tetzkyre (1894-1918) utal, másrészt a színház metaforája, amely a kétszárnyú épület alakbéli hasonlóságán alapul. A kisregény elbeszélője Erika párja a színpadon és az életben, August Mihklisoo. A síron túlról szól hozzánk, márpedig egy halottat nem kötik az élőkre vonatkozó szabályok, a valóság és a fantázia közötti határ elmosódik. Nála a színház aranykorának nagy alakjai, akiknek felmenői között madarat, óriást, boszorkányt, vérfarkast, vízi tündért egyaránt tudni vél, rég letűnt idők utolsó hírnökei. Küldetésük a színpadi varázslat megteremtése az őszinte lelkesedés erejével, a játék öröme révén.


"A falusi fiú csak erősködött tovább. Akkor Jungholz megvonta a vállát, és kijelentette: "Jól van, tegyünk egy próbát!" Felvetetett a fiatalemberrel egy testhez simuló rózsaszín trikót, és felküldte a színpadra. A gramofonból Csajkovszkij szólt, és a fiúnak el kellett táncolnia a hattyú halálát. "Nem a te fivéred véletlenül?" - kérdezte Kurnim Erikától. - "Ugyanaz a hajlékony test, ugyanolyan kecses csípő - talán még ikrek is vagytok?" A falusi fiú úgy trappolt a színpadon, mint egy tehén, amikor próbálja lerázni a patáira ragadt sarat, és közbe-közbe betoldott egy szökkenést, mire az egész terem rengeni kezdett, és Kurnim azzal fenyegetőzött, hogy bepanaszolja Jungholzot az igazgatónak, amiért szándékosan rongálja az új épületet. Fergeteges volt a hangulat, és a fiatalember bizonyára szegényebb lett néhány kilóval. A társulatba természetesen nem vettük fel, és jó pár évvel később, amikor Jungholzot már Noorleinnek hívták, és sorsával megbékélve a halálát várta, újra találkozott vele. Ekkorra már jómódú, tagbaszakadt atyafi volt, és túláradóan hálálkodott neki, hogy megmentette őt az ínséges színészélettől."
Részlet a regényből