László Gyula 1940-ben másodszor tér vissza, két gyerekkori menekülés emlékével, Erdélybe. Székely szülők, már apja a kirajzók útjára lépett, Budapesten a Néprajzi Múzeum könyvtárosaként iskoláztatja gyerekét. A fiú magabiztos, mosolygó, fiatal tehetség, de nem kezdő, és sokat tapasztalt szakemberek köre, korábbi jeles elődök hagyatéka fogadja. Unitárius, mint kolozsvári támogatója, az akkori erdélyi tudomány vezető személyisége, Kelemen Lajos. A támogatott pedig több, mint tudós: képzőművész is, és született tanár. Szava, gondolata, mint okos-szép lényegfeltáró mozdulat, amely egyetlen elegáns vonallal képez le bonyolult, zsákutcás valóságokat, hatol a mélyükre. Ez a dolgozat elsősorban róla szól. (...) ...alapos, hatalmas munka, a magyar tudomány bolygatott és bolygatatlan sírmezőit tárja fel, ahogy igazi régészhez illik, igazi bátorsággal. Hogy mennyi esendőre lel, azon bárki, aki érintőlegesen is találkozott már tudásszociológiai tartalmakkal, mosolyog. (...) A tudományos világ népe ugyanúgy emberek, mint minden más ágazat szereplői. Hogy tévednek is, sokszor és sokat? De legalább László Gyula és Roska Márton kezébe vette, amit kutatott, a tárgyakat, amelyeknek a zalaegerszegi 1945-ös hamuban veszett aztán nyoma. A többi egy legenda kezdete. A vége: László Gyula utolsó útján Nagyváradig jutott, Ipolyi és Rómer városáig, lényegében így is végleg hazaérkezett a Tündérkertbe. De Sepsiszentgyörgyre indult, ahol a Székely Nemzeti Múzeum Barabás Miklós-kiállítását nyitotta volna meg, egy száz évvel korábbi tehetséges székely vándorét. Ennek jogán köszönti most a múzeum könyvtárosa a szerzőt: köszönjük! Akadjon értő olvasója, aki az
itt feltárt tündérkerti történetek szakpolitikai és politikai tanulságait is okosan-szépen tudja levonni-hasznosítani. Lectori salutem!