A hangjáték (...) az a színházi forma, amikor a színpad sötétben marad, és csak a hangok játéka, viszonyrendszere, illetve a hangokat megszólaltatók tehetsége és a rendező invenciója teremti meg a hallgatóság belső látás- és látványvilágát. A hangjátékíró tehát nem bízhatja magát az általa leírtak térben kiterjesztésére (láthatóságára), úgy kell megteremtenie valamennyi szituációt, valósághelyzetet, hogy az elhangzó dialógusokból derüljön ki egyértelműen közönsége számára a térben lejátszódó történet. Ez mindenkor bravúros írástechnikát igényel, sok fantáziát és nyelvi mozgalmasságot.
Amikor tehát szerző hangjátékai egy részének nyomtatásban megjelentetését elhatározza, azt a lehetőséget teremti meg az olvasónak, hogy színházasíthatja a leírtakat, hogy a saját befogadórendszerét megmozgatva látvány- és hangeffektusokat teremthet meg magának, hogy a csak dialógusokban megfogalmazott történéseket ön-narrátori-dramaturgi gesztusokkal átélhetővé és "valóságossá" tegye a maga számára. Lényegileg tehát a belső világ színházi kiterjesztéséről van szó. Öntörvényű műfaj ez, amely megannyi belső kaland elindításában segíti meg a "szemével hallgatni és teremteni megtanuló" olvasóját.
Szerző és kiadó nem titkolt, közös szándéka, hogy ezt az irodalmilag és színházilag fontos ha-tárműfajt elérhetővé tegye, felélessze iránta azok érdeklődését is, akik még nem beavatottként tekintenek rá, illetve az újraélés/-élhetőség lehetőségével ajándékozza meg azokat, akik voltak és maradtak nyitottak a "fekete színház" felé. Vélhetően és remélve, hogy nincsenek kevesen.
Zalán Tibor