Már az is elég rossz volt, hogy a nővérem esküvőjén egy álbarátommal kellett részt vennem, de amikor ez az álrandi egy órával a szertartás előtt cserbenhagyott, azt hittem, vége az életemnek. Senki sem viseli olyan rosszul a csalódást, mint az anyám, és én már ezer okot adtam neki, hogy azt kívánja, bárcsak meg sem születtem volna.

Éppen ezért, amikor a buszmegállóban egy véletlenszerű idegen ült mellettem, ropogós öltönyben és megnyerő mosollyal, mintha maga az Isten hallotta volna meg szomorú imámat, nem vesztegettem az időt, hogy sietve alkut kössek az ördöggel:

Egy éjszaka az ő idejéből, cserébe a pénzért, amim nem volt.

Olyan egyszerűnek hangzott. Könnyűnek tűnt... bárcsak a készpénz lett volna az, amit Fraser Scott akart az éjszaka végén.

Egy olyan férfinak, mint ő, az intenzív szürke szemével, kőkemény izmaival és nyilvánvaló sármjával, nem volt szüksége a pénztárcája megtöltésére. Nem volt szüksége semmire, amit én hajlandó lettem volna szabadon felajánlani.

Mire az egész véget ért, Fraser valójában engem akart...

És kiderült, hogy Fraser nem az a fajta ember, aki úgy lép ki egy üzletből, hogy nem kerül ki győztesen.