Aztán, mint mindig, beszámolt azokról az élményekről, amelyeket útközben gyűjtött. A nagy és kis világot a magasztos és nevetséges dolgaival egy mindent megértő és megbocsátó jóság szemüvegén keresztül nézte, és a csodálatos humora nevetést csalt oda is, ahol mások csak az élet mogorvaságát látták. Megvolt az a csodálatos adottsága, hogy tudott figyelni a kis dolgokra, amelyre azok, akik a világot mindig nagy fontoskodással nézték, egyáltalán nem voltak képesek. Gyakran drámaian számolt be azokkal a parasztokkal folytatott beszélgetéseiről, akikkel útközben találkozott, és akik őt sok éve ismerték, inkább neki panaszkodtak, mint némelyik gyóntató atyának.

Vagy arról a gyakran meglepő ravaszságról, dörzsöltségről mesélt, amellyel ezek az emberek harcoltak a nemesség ellen, amelynek előírásait zseniális agyafúrtsággal fordították saját hasznukra vagy kerültek meg. Sok megható történetről is beszámolhatott, és így gyorsan elrepültek ezek az esti órák.

A beszélgetésünk azokra a dolgokra terelődött, amelyek mindkettőnket különösen érdekeltek, és a kedvenc témánkról beszéltünk az alkímiáról, a királyi művészetről.