1963. október 24-én Simone de Beauvoir éppen Rómában tartózkodik férjével, Jean-Paul Sartre-ral. Telefonon értesítik, hogy édesanyját kórházba kellett szállítani. Az írónő azonnal visszatér Párizsba, és húgával felváltva majd négy hetet őrködnek anyjuk betegágya mellett, egészen a haláláig.
A rémület, a feléledő remény, a lesújtó bizonyosság, a kétségbeesés és a gyász hol ólomlassúsággal vánszorgó, hol feltartóztathatatlan gyorsasággal elszálló napjaiban, óráiban Simone de Beauvoir felidézi és újra átgondolja anyjával való kapcsolatát, amely nem volt mindig konfliktusmentes. Pedig szerették egymást. Az írónő jól emlékszik még a hajdani gyönyörű, életvidám teremtésre, akit gyerekként imádott és istenített. Aztán lázadó kamaszként és öntudatos fiatal nőként, új eszméket valló gondolkodóként - a család, a házasság intézményét elvetve - élesen szembefordult azzal a merev polgári erkölccsel, amelyet anyja testesített meg a szemében. Eltávolodtak egymástól, mindketten bezárkóztak a maguk - a másik számára - idegen világába. De most, a halál közelségében a megvetés és az elutasítás mögül hirtelen előbukkannak a "szánalmas, védtelen testté lett" anya iránti gyengéd érzelmek, amelyek magát az írónőt is meglepik. Tőle szokatlan, lefegyverző őszinteséggel - esendőségét, kiszolgáltatottságát sem palástolva - vallja meg, milyen értetlenül áll a szeretetteinket elragadó halál előtt. A személyes sorscsapás egyetemes tragédiává lényegül át ebben az egyszerre lírai és filozofikus, megrendítő írásban. 

SIMONE DE BEAUVOIR Szelíd halál című művében, amelyet Jean-Paul Sartre a felesége egyik legjobb írásának tartott, feloldozásként és vigaszként fogalmazza meg, hogy bár az emberi lélek és élet véges, a szeretet végtelen lehet.