Sörény és koponya

Kányádi Sándor - több mint harminc év elteltével ismét megjelenő - kötetének versei már-már irracionális és mélységesen tragikus emberi közegből és közösségről hozták a lélek megrendítő híreit. Azon az erdélyi vidéken, ahol a költő akkor dolgozott "szomorú / sorsú emberek szomorú / szemében alig pislogó / mindegyre el-ellobbanó / fakó reménység révedez" (Metszet). Ennek megfelelően a költő valóságszemlélelete a látvány és a gondolat lényegére csupaszító, összpontosító, a dikciója pedig a dramatikusan tömörítő, zárt poétikai formák felé hajlik - kiérlelt formakultúrával izzítva fel fájdalmas mondanivalóját, a túlélésért, a reményért vívott harc humánus eszméit. A gondolaton és életérzésen túl maguk a kifejezési formák is szorongatottságot sugallnak.*** A Körömversekben haikikbóll épít ciklus, amelyben a bölcsesség, a mélyen átérzett természeti élmény leképezése alig-alig képes leplezni a lelki sérülések fájdalmainak feltolulását. A Szürke szonettekben ezópusi mesemotívumokra utaló allegóriái a romániai, vagy tágabban a kelet-európai népi közösségek mai sorshelyzeteit jeleníti meg (A farkas és a bárány). Az erdélyi táj és élővilág ihletéseire született sokszor balladai vagy dalszerű költemények (a Madáretető ciklusban) az önmegszólító biztatás, az elégikusság lágyabb hangjait hozzák a kötet amúgy kemény és komor tónusú vonalvezetésébe. Ám a mindennapok megrendítő tapasztalatai itt is mélyen átszövik a metaforikát: a fogság, a rácsok, a lezártság, a szorongás képeit. A Kányádi kötet episztolákkal zárul - ez egyszerre jelentett akkor határon átküldött üzzeneteket, és a már örökre eltávozott pályatársakkal - Jékelyvel, Pilinszkyvel, Illéssel, Kormossal - folytatott "túlvilági társalgást". A kötet - akár pótolni az 1989-es eredeti kiadást - minden nagyobb közgyűjteménybe és iskolai könyvtárakba jó szívvel ajánlható.