Született mániákus-depressziós vagyok, emiatt óriási felülemelkedéseim és óriási mélypontjaim voltak és vannak. Ráadásul a skorpió jegyében születtem. A Jóisten még sosem hozott olyan helyzetbe, amiből ne tudtam volna kimászni, pedig bőkezű, sokszor sodort egészen reménytelen helyzetekbe. Azt a szót, hogy reménytelen, én nem csak használom, hanem át is éltem velejének legsötétebb poklait. De akkor is volt bennem egy kardvillanásnyi remény, és hiszem, hogy az ember legbelső lényegének része ez a remény, Isten így teremtett meg minket, még a leggyöngébbünket is. Pokoljárásaimból pedig azt a krédót hoztam magammal, hogy "nem szabad belenyugodni".
Kénytelen vagyok azt hinni, hogy van isteni vezetettség. Annyi hihetetlen dolog történt az életemben és Máriáéban nemkülönben, hogy egyszerűen természetesnek érzem ezt a vezetettségérzést.
Amikor az általános kedélyállapotod, a hormonműködésed meg a lélektani és agyi befogadóképességed összhangban van. Ez a lényeglátás ideje. Ilyenkor nem is vagyok magamnál, a percek óráknak tűnnek, és annyira a markomban van a teremtés maga, hogy abban a pillanatban úgy érzem, hogy minden évszakot meg tudok teremteni. Bármit! Ha kell, akkor az ördöggel megyek csatázni, simán. Ez a vakmerőség ideje. Ezt öregen is, betegen is érzem olykor, még mindig vannak pillanatok, amikor előjön. Akkor érzem igazán, hogy vagyok.