Egy gondolat bánt engemet: ágyban párnák közt halni meg! (...) S holttestemen át fújó paripák száguldjanak kivívott diadalra...
Volt egy álom.
Petőfi Sándor minden népnek, minden embernek szabadságot álmodott. S hozzá pacsirtaszót! Az egész világnak, minden hazának és nemzetnek világszabadságot álmodott.
Az álom meghalt, a költő meghalt az álomért, s az álom tovább él nemzetében. Széchenyi is azt kérte egy 1848-as cikkében: "Óh istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban, kályhasut mögött, ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg."
S jöttek újra meg újra 1848-49-ben és 1956-ban álmunk ellenségei: vágtató lovakon küldtek ellenünk császári és cári hadseregeket, majd tankokat, bombázókat küldtek ránk a legcsodálatosabb álom gyilkos ellenségei.
Az nem lehet, hogy annyi szív... E gondolatra ahányszor rádobban szívünk, újra meg újra átéljük, mit jelent hazádnak rendületlenül magyarnak lenni. S mikor újra kirobbant a magyar forradalom, hittünk a költőnek: Tamási Lajos a vérengző zsarnok szemébe vágta: "Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek."
Újjászületett az álom! Lehet, hogy mind meghalunk, de mind feltámadunk. Erről szólnak a kötet írásai: Mind azért szólunk, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza!