Szabálytalan arckép

Amikor édesapám, Rónay László a nagypapámról beszélt, még évtizedekkel a halála után is elérzékenyült. Nem tudtam igazán átérezni a fájdalmát, mert Rónay Györgyről kevés emléket őrzök. Ám így, néhány évvel a Papa halála után fogom fel, ilyenkor mi is ment végbe benne: az édesapánk távozása miatt érzett fájdalom sosem múlik el bennünk, hiába került egy jobb világba. A nővéreimmel úgy éreztük, valamit vissza kell adnunk neki abból, amit kaptunk azért is, mert csak kevesen ismerték munkásságának minden fázisát. Sokoldalúságát igyekeztünk bemutatni ezzel az írásaiból született válogatással.
Nem csak mi, mindenki, aki ismerte, kapott tőle egyfajta szellemi vagy lelki ajándékot. Egyetemi tanítványai "Tanárként" őrzik az emlékeikben, írótársai és barátai íróként tisztelték, számunkra pedig a Mamával olyan családi környezetet biztosítottak, ami nem sokaknak adatik meg. Humanizmusa mindenkit lenyűgözött. Amint ez a könyvből is kiderül - nem csak Tanár, nem csak író volt, hanem művész, s nem csak irodalomtörténeti műveinek, elbeszéléseinek köszönhetően, hanem mert mesterien ötvözte a szociológiai, napi politikai témákat az irodalmi nyelvvel. A művek válogatása során döbbentünk rá, hogy írásai alighanem sosem vesztik el aktualitásukat. A könyvben önéletrajzi írásaiba "csempésztük bele" a rá jellemző irodalmi, irodalomtörténeti és szociológiai értékű tanulmányait, melyek egy része kötetben még nem jelent meg. A válogatás szubjektív. Ezek a művei is segítenek bennünket abban, hogy még sok év után is úgy emlékezzünk rá, mintha ott ülne velünk, és mesélne az életéről, az irodalomról, az ő varázslatos, egyedi világáról. (Rónay Tamás)