A kötetben olvasható szöveg mindvégig a fikció és az önéletrajz izgalmas határterületén mozog: az írónő visszaemlékezéseit tartalmazza ugyan, mégis a lehető legtávolabb áll valamiféle memoártól. Egy nő tekint vissza saját életének azon kitüntetett pontjaira, meghatározó érzéseire, egészen apró momentumaira, amelyek kívülről akár jelentéktelennek is tűnhetnek, de az egyén szempontjából egzisztenciális jelentőségűek.

Az elbeszélés - amelyben az emlékező többek között a család nőtagjairól, a gyermekkorról, az első szerelmekről, az anyaságról, tönkrement házasságáról, az öregedés tapasztalatáról mesél - nem lineárisan halad előre, hanem sokkal inkább köröket ír le. A szöveg szabadon áramló asszociációkból épül fel, s különböző, olykor egészen triviális mozzanatok gazdagítják: a szerzőhöz közelálló, máskor pedig számára teljesen idegen emberek gesztusainak leírása, valaki más által elmesélt történetek, filozófiai elmélkedések, alapvető érzések lehető legpontosabb rögzítése, képzőművészeti és irodalmi alkotások élménye és lírai betétek - mindez egyetlen személy érzékenységén átszűrve és részévé válva immár nemcsak a szerző, de az olvasó belső világának is.

"Fekszem az ágyban, és nézem a redőny rései közt beszűrődő fényt. Az égő helyiségekről azóta álmodom, mióta végérvényesen közeledik a költözködésünk ideje. Elveszítem nyugalmas menedékemet, a fényes, napos térségeket, a magas, dús lombú fákat az ablakaim előtt. Velük éltem át az összes évszakot, az egymást váltó éveket. Elveszítem a gyerekeim ujjlenyomatait a kopott bútorokon, a hangocskáik visszhangját, a pucér lábuk csattogását, vidám rikoltozásukat, a fantáziájuk szüleményeit. Becsomagolom néhány játékukat s a hálószobában levő tükör fölötti fotókat is. A lakás évekig ápolgatott lelke kipukkad, mint egy léggömb, mindazzal együtt semmivé válik, ami hozzá tartozott."