Három megsárgult füzet és néhány kitépett lap, a Szobotka Tiborra oly jellemző, jobbra dőlő betűkkel teleírva. Ebben a formában kerültek elő nemrég az író hagyatékából az 1953-1961 közötti évekről tanúskodó naplói, melyeket most első ízben vehetünk kézbe a Bánom is én című kötetben. 
De vajon kifaggatható a múlt? És mi történik, ha egyszerre többen is szóra akarják bírni?
Szobotka Tibor naplóit forgatva az ember könnyen úgy érezheti, hogy feljegyzéseinek olvasása valójában dialógus. Olyan párbeszéd, melyben az író, az olvasó és az író felesége beszélget egymással. 
Szobotka is javította utólag saját szövegeit, egyes részeket gondosan kitörölt vagy átsatírozott. Ám a naplókat férje halála után Szabó Magda is ellátta széljegyzetekkel. "Ezt hiába radíroztad ki, erre emlékszem" - írja egy helyen az írónő. Az efféle megjegyzések, illetve az egyes lapok tetejére írt kérdések teszik igazán elevenné a szöveget.
Az író kezdetben a napi események tényszerű megörökítésére törekedett, feljegyzései által megismerhetjük mint tanárt, egyetemi oktatót, műfordítót és irodalomtörténészt. Az idő múlásával, a nehéz, zaklatott életkörülmények hatására azonban egyre gyakoribbá válnak a történésekhez fűzött kommentárok, reflexiók, melyekből nyomon követhető az elszenvedett méltánytalanságok nyomán beinduló érzelmi hullámvasút, ami egész életét végigkísérte.
A feljegyzésekben természetesen felesége, Szabó Magda szereplőként is állandóan jelen van. Munkásságának egyik legfontosabb időszaka, prózaíróvá válásának folyamata is elénk tárul, csakúgy, mint a kapcsolati háló, a szellemi-kulturális közeg, amelybe a házaspár tartozott. Feltűnnek a korabeli művészeti élet szereplői, s érzékletes képet kaphatunk arról, hogyan teltek az ötvenes években az író házaspár hétköznapjai és ünnepei.
Szobotka Tibor naplói tehát személyes és kordokumentumok is, melyek visszarepítenek minket az időben. Így lesz ez a kötet meghívó a múltba, melyet Szobotka Tibor küldött nekünk.