"Sokszor van olyan helyzet az életben -na jó, az én életemben-, amikor állok egy kép előtt és nézem. Képen azt a klasszikus értelemben vett „valamit” értem, amit bizonyos emberek -igen, művészek- hoztak össze, ecsetek, festékek, vásznak, papírok segédletével. Tudom, hogy ez nem éppen korszerű gondolkodás, de mégis, a kép, az számomra a festék, meg a vászon, meg a művész - együtt. Jelen esetben két művész.
Azért nézek képeket, mert szinte a vallásos révület érzésével hatnak rám. Megrendülök a találkozástól. Meglátom azt, amit magam nem tudtam képpé fogalmazni, azt, ami fáj, azt, ami én vagyok, holott egy másik, jelen esetben két másik ember, a Vojnich meg a Szüts, messze, tőlem távol, egyedül festette, azt a bizonyos pillanatot, ami a kép.
Soha máskor nem érzek olyasféle tudást magamról, mint amikor az ő képeiket nézem. Van bennük valami a sámánokból. Megmutatják nekem magamat. És megmutatják nekem magukat. Amit látok, az valami nagyon ősi szépség, tudás, fájdalom; mégis mindez, ez az egész, mégiscsak arról szól, hogy élni jó.
Sokszor van olyan helyzet az életben -na jó, az én életemben-, hogy addig-addig nézek bizonyos képeket, különösen Vojnich meg Szüts-képeket, míg egyszer csak ott állhatok a festőik mellett, együtt nézhetem velük a munkáikat, és az ilyen alkalmak -e nagy találkozások- nélkül én már dehogy akarnék élni.
Persze nem lehet, és nem kell mindenkinek összebarátkozni velük, odaállni melléjük, hiszen a festő is csak ember, de a képeiket nézni kell. Ebben a nagyszerű könyvben, például. A Vojnich meg a Szüts képeit." (Alföldi Róbert)