Mondd, ha talán gordonkázó szavaimra hajolnál:
eljönnél oda, hol nincsen, csak jelenés?
Már közelíteni látom a szárnyas idő neszezésit.
Vissza se tér az idő, meglásd: úgy repül el,
mint valamely távolba igyekvő barna szemöldök -
halk nevetéssel üzen: illan a nyár, meg a tél.

A Tarka dal ösvényén Mezősi Miklós harmadik verseskötete. A személyesség és a verskezelés szerencsés találkozása által indukált feszültség adja meg ennek a költészetnek az egyediségét. Mezősi Miklós úgy megy szembe a költészet hagyományaival, hogy eközben a lehető leghagyományosabb marad: abba az archaikus, mára már homályba vesző antik hagyományba kapcsolódik, amikor a költői megszólalás az érvelés közege, a többértelműségek játékos vagy jelentőségteljes átadásának mindennapi módja lehetett. Ez a váratlan visszafordulás, ennek a másik hagyománynak a kiaknázása és felhasználása teszi meglepővé Mezősi költeményeit. A klasszikus reminiszcenciák, utalások és idézetek révén Mezősi ezáltal is összekapcsolja az általa művelt, régi mintákhoz visszanyúló, s ezért nagyon is "egzotikus", idegen költészetet a költői beszéd ma érvényes hagyományával.
Kálmán C. György

Az Odüsszeia XXII. énekében a dalnok, Phémiosz Terpiadész a kérőkkel könyörtelenül végző Odüsszeuszhoz folyamodik, hogy kímélje meg az életét.
Phémiosz érvelése lefegyverző, a szó szoros értelmében. A költő arra figyelmezteti a kérők vérétől csatakos királyt, hogy ha őt is megöli, azt meg fogja bánni. Az argumentáció hibátlan: "Mert magad is megbánod majd, ha megölted a lantost, / engem, az istenek és a halandók ének-adóját." A könyörgés lényegi része ez: a dalnok lelkébe, aki magát tanította a dalra, autodidaktos, "az isten mindenféle dal ösvényét ültette el". A zárósor ellenállhatatlan: "téged mint istent zenglek: ne akarj lenyakazni." A költő folyamodása sikerrel zárul, és a dalnok így az Odüsszeia egyik nagy túlélője lesz. Neve és az apai neve "beszélő név": a Phémiosz az "isteni szó, jövendölés, kinyilatkoztatás, hírnév, monda" stb. jelentésű phémé főnév származéka, Terpiadész pedig a terpein "gyönyörködtet" igére megy vissza. 2700 évvel Homérosz után különös módon fordítja ki Phémiosz argumentációját az Oszip Mandelstamnak tulajdonított bon mot:
"Sehol a világon nincsen olyan becsülete az irodalomnak, mint nálunk, Oroszországban, ahol egy versért megölhetik az embert."
Phémiosz és Mandelstam ugyanarról beszélnek: a költészet becsületéről.