Töprengések völgye

Ösvény kanyarog a völgyben, két oldalán fák állnak őrt, mellette patak csörgedezik, felette hegyek, kősziklák merednek az ég felé. Az útonjáró meg-megáll, hallgatja a lombok közül felhangzó madárdalt, meglesi a kövek között megbújó apró gyíkot, de megriad a megzörrenő levelektől, a föltámadó széltől. Aztán egy tisztásra érve megpihen, hogy visszapillantson a megtett útra, és hogy erőt merítsen a még hátra lévőhöz.
Gondolatban végigjárja a maga mögött hagyott lejtőket és emelkedőket, végigtekint a meghódított csúcsokon, emlékeket idéz, és számvetést készít. A múlt úgy áll fölötte őrt, ahogyan a feje fölött tornyosuló bércek vigyázzák a Töprengések völgyét.
A nyitott szemmel járó, de önnön lelki rezdüléseire figyelő vándor belső monológjainak, különös párbeszédeinek legfőbb üzenete a múlt örökségével és a természettel harmóniában élő ember belső békéje. Lukáts János töprengései arra kell hogy késztessenek minket, olvasókat is, hogy járjuk végig a magunk útját, keressük meg és fedezzük fel a mi hétköznapjainkban is megbújó derűt és varázslatot, vegyük számba emlékeinket és értékeinket - és találjuk meg (talán a nagyvárosi sarokaszfalttól elindulva) a magunk töprengéseinek völgyét.