Egy szép napon fura kis manócska bukkan fel Kavicsváron, nem tudja, honnan és miért jött, csak azt, hogy Bánatos Olivértől, a magányos és szomorkás festőtől kell segítséget kérnie. Ő Trapiti. De ki tudja, mi az a Trapiti? És ki tudja, ki az a Trapiti? Mese a szeretet és a trapitizés erejéről. Németh György illusztrációival

KAVICSVÁR TÖRTÉNELME

Kavicsvár földjét régen, olyan régen, amikor még a bajusz se pöndörödött, a kutyák farka se kunkorodott, szóval régen, nagyon régen a vad bizurr-mizurr nép lakta. Az is lehet, hogy egyáltalán nem volt vad a bizurr-mizurr nép, hanem ellenkezőleg, szelíd volt és kedves. A lényeg az, hogy ennek a jóravaló népnek rengeteg macskája volt, úgymint
sziámi macska,
perzsa macska,
kóbor macska,
tejes bajuszú macska,
vajas bajuszú macska,
lekváros bajuszú macska,
egerésző bajnok macska,
lusta macska,
bolhás macska,
fekete macska,
cirmos macska,
karmolós macska,
nyávogós macska,
dorombolós macska,
néma macska,
csacska macska,
egyszóval rengeteg macskája volt a bizurr-mizurroknak.
Azzal az elmés találmánnyal tartották távol az ellenséget a várostól, hogy megtanították kórusban nyivákolni a macskáikat. Például nagy támadás készült a város ellen. Akkor mindenki a főtérre hozta a macskáját, némelyik bizurr-mizurr kettőt is cipelt ketrecben, vagy pórázon húzta, az egyik cirmos volt, a másik bolhás, és szépen sorba állították őket a főtéren. Világtalálmány volt ez, nyugodtan ki lehet jelenteni. Mert próbáljon csak meg az ember macskákat sorba állítani! Azóta se sikerült ez senki emberfiának. Igen, ez a mutatvány a világtörténelemben csak a bizurr-mizurroknak sikerült! Ott toporgott az ellenség ágyúkkal és kővetőgépekkel fölfegyverkezve a város kőfala alatt, a katonák dühösen csikorgatták a fogukat, vadul dobogtak a csizmájukkal, és olyan képet vágtak, mint amikor valakinek töri a lábát az új páncélcipő vagy elfogyott a hadi szendvics, és persze arra gondoltak, hogy mindjárt elrabolják a bizurr-mizurroktól az összes aranyat, ezüstöt és mákos kalácsot. A bizurr-mizurr városkapitány levette a sisakját, kikukucskált a bástyafalon, majd intett a cicáknak, kezdhetik a nyivákolást.
Lett is zene-bona, nyomban!
Ez a megoldás különösen hatásosnak bizonyult. A bizurr-mizurrokat sokáig senki sem merészelte háborgatni. Az ellenség azt gondolta, harapós vadállatokat és tortafaló szörnyetegeket tartanak a bizurr-mizurrok a városfalak mögött.
A bizurr-mizurr nép más egyéb furcsa tulajdonságokkal bírt. Se szeri se száma az ő különlegességeiknek. Például mindent ellenkezőleg mondtak.
Ha gyerekek azt kiáltozták:
-- Anyuka, ne vegyél új játékot!,
akkor az azt jelentette, hogy:
-- Anyuka, vegyél új játékot!
És ha a gyerekek azt nyafogták:
-- Úgy szeretek iskolába járni!,akkor ez nem jelentett egyebet, minthogy egyáltalán nem szerettek iskolába járni.
Vagy ha a gyerekek azt mondták:
-- Úgy szeretem a tökfőzeléket, a spenótot és a karalábét!,
akkor ez a mondat megint csak azt jelentette, hogy sajnos egyáltalán nem szerették a tökfőzeléket, a spenótot és a karalábét, holott pedig mindenki tudja, hogy a tökfőzeléktől okosok leszünk, a spenóttól erősek, a karalábétól pedig bátrak.
-- Tessék kiszállni! -- kiáltotta a bizurr-mizurr kalauz.
Erre mindenki beszállt a villamosba.
-- Nem szeretlek! -- kiáltotta a menyasszony a vőlegénynek a bizurr-mizurr esküvőn.
-- Én se szeretlek téged soha! -- kiáltotta a vőlegény és megcsókolták egymást hosszan, és ettől fogva már nem vőlegény és menyasszony voltak, hanem férj és feleség.
Így beszélgettek, így éltek ezek a különös, régen élt emberek.
És hogy milyen különös királyaik voltak?!