Vágy nélkül, boldogtalan

A Nobel-díjas Peter Handke e kisregényében az 51 éves korában öngyilkosságot elkövető édesanyjának állít emléket - persze a maga módján. Bár az életrajz egy-egy részlete gyászbeszédnek vagy éppen vádbeszédnek hat, a mondatok többségét a jellegzetes handkei tárgyilagosság, érzelemmentes távolságtartás jellemzi, és pontosan ettől lesz olyan szívbe markoló ez a rövid szöveg.

1) Ilyen körülményekbe nőnek beleszületni már eleve halál. Mondhatjuk ugyan úgy is, hogy megnyugtató: legalább nincs miért a jövőtől félni.
2) Mesélte anyám, hogy nagyapámnál "kunyerált", hadd tanulhasson valamit. De szó se lehetett róla: egy legyintéssel elintézték az ilyesmit; leintették, elképzelhetetlen volt.
3) Ő maga mulatott azon, hogy valaha is szeretett valakit, és épp egy ilyen embert.
4) Szükséges csak az ennivaló, hasznos a téli tüzelő, a többi mind luxus. Hogy valamennyi arra is maradt, az adott legalább egyszer egy héten némi büszke önérzetet: "Még mindig jobban élünk, mint más."
5) Anyám sohasem szökött meg. Tudta már, hol a helye. "Még kivárom, hogy a két gyerek felnőjön."