Roland Barthes Világoskamrája, 1979-ben írt utolsó nagyobb munkája
fotóelméleti alapmű. Az értekező próza és a szépirodalom határán mozgó
írás szándékoltan ellenáll a műfaji besorolásnak, ami abból is
következik, hogy a szerzőt alapvetően ez a kérdés foglalkoztatja:
hogyan írható le a fotó mint médium egyszerre tudományosan, vagyis a
maga általános jellegében, és a nézőjére gyakorolt mindig egyedi
hatásában? Hogyan lehet megragadni a fotó "egyedi általánosságát"?

"Végül arra jutottam - írja Barthes -, hogy kiindulásképp csak néhány
fotót vizsgálok meg, azokat, amelyekről biztosan tudom, hogy számomra
léteznek. Szó sincs korpuszról, csupán néhány testről. Ebben az
összességében egészen hagyományos, a szubjektivitás és a tudomány
közötti vitában az a különös ötletem támadt, hogy miért is ne jöhetne
létre minden tárgynak a saját tudománya? Egy Mathesis singularis (és
nem universalis)? Úgy döntöttem tehát, hogy a Fotográfia egészének
közvetítőjeként lépek fel, és néhány személyes benyomás alapján
fogalmazom meg azt az alapvető jellemzőt, azt az univerzálét, amely
nélkül nem létezik Fotográfia."

A Kijárat Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában megjelent
kötet nem csak új fordításban közli a világhírű esszé szövegét, hanem
a francia eredetihez igazodva tartalmazza a teljes képanyagot, Barthes
széljegyzeteit, a fejezetcímeket, valamint a hivatkozott fotótörténeti
munkák és az említett fotográfusok jegyzékeit.