Az újhumanizmus abból indul ki, hogy jelenleg még értelmezni sem tudjuk, mi a baj, mert az eszközök, amelyekkel megkíséreljük, menthetetlenül elavultak. Először meg kell határozni, mit akarunk képviselni. Jelen esetben ez a dehumanizációs katasztrófa megfékezése és az emberi faj önbecsülésének visszaadása, ami véleményünk szerint egyben fennmaradásunk záloga is. Ezután arra kell választ adni, mi az a törésvonal, amely elválaszt bennünket másoktól. Jelen esetben minden olyan tendencia, gondolat és tett, amely az ember önbecsülésének újraépítése ellen hat. Minden, ami dehumanizál. Nem azt állítjuk, hogy ezek feltétlenül gonosz és alávaló dolgok, hanem azt, hogy – akár a legjobb szándékuk ellenére is, de – lemondtak az emberről, és ezzel arról a kivételes ontológiai státuszról, amelyet fajunk megszerzett. Ez a létszint törékeny, de felbecsülhetetlenül értékes kincs. Egyszerre áldás és átok, és igen, pusztítóvá is tud válni. Elkeserítő aljasságokra vagyunk képesek miatta. Ez vezetett ahhoz a történelmi kimerültséghez, fajspecifikus önutálathoz, kollektív burnout szindrómához, amely mindannyiunk lelkébe költözött. Ebből ered a dehumanizáció csábítása. De ellen kell állni a szirénhangnak – ez az újhumanizmus célja és lényege. És ez a 21. század igazi törésvonala: igent vagy nemet mondani az emberre.