Egy kicsit megtévesztő a bájos borító. Mély témákat érint: igazságtalanság, megbélyegzés, kirekesztés, túlélés, barátság, összefogás. Szóval amilyen kis terjedelmű könyv, annál több dolgot sűrített bele a szerző. A regény karakterei egyszerű emberek, akik a múltjuk terheit hordozzák. Ez egy érdekes japán történet. Tele van sajátosan japán vonásokkal. Szívszorító, mégis reményteljes emberi történet. A szerző szépen írt a cseresznyefa-virágzásról, és az ételekről. A karakterek bemutatása viszont lehetett volna egy kicsit részletesebb.
Tokue és Szentaró nehezen nyíltak meg egymásnak, viszont tudtak egymással beszélni, és kapcsolat alakult ki közöttük. Az asszony úgy bátorította Szentarót, mint a gyermekét. Tisztelettel és kíváncsisággal nézett rá, és benne is felkeltette a kíváncsiságot, a férfi elkezdett tanulni tőle, és odafigyelni a dolgokra. A biztatásnak köszönhetően megmutatkoztak a benne levő értékek, nagyobb feladatokra vállalkozott.
Azzal, ahogy Tokue próbált mindenből valami jót kihozni, ahogy végigment a napjain, valahogy megnyugtató és reménykeltő volt. Tudta, hogy a virágok, a fák, a napsütés, a szellő, az édességek… mind szebbé teszik a világot.

Elgondolkodtató történet, ami lassan bontakozott ki. Van eldolgozatlan szál. Nincs végkifejlete. Az író a képzeletünkre bízza a dolgot. Tipikus japán történet, aminek van egy sajátos hangulata. Nem volt könnyű olvasmány, lelkileg megterhelő, mégis kár lett volna kihagyni. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a lassan kibontakozó történeteket, szeretnek elmélkedni az életről, szeretik a szép gondolatokat.