Napidő - Húsz portré

Volt egyszer egy könyvem - Holdidő - amelyben szemügyre vettem a múlt ezüstkék fényében villódzó és emlékezetem útvesztőjében gomolygó férfiakat és nőket, akikkel formáltuk és alakítottuk egymást, Most az élőket - kettő kivételével, akik munka közben átléptek a létezés egy másik szintjére, - hívom találkozásra, a még sugárzó, ámbár alkonyodó Napidőben. Élőkről irni kockázatos. „Ez nincsen egészen úgy" - fogják mondani. S én - Füst Milán nyomán - azt felelem: „Persze, semmi sincsen egészen úgy". Mert ezek az irások nem róluk szólnak, hanem magamról. Arról, hogy ők hogyan élnek bennem. Az én lelkem torzulásainak mentén torzul az ő képük is, ez elkerülhetetlen. Ezért kérem, hogy ne igazitsanak helyre. Senkit sem akartam megbántani. Popper Péter